Egy kép – egy vers. Lélegezz!
olyan csendesen indul a reggel
talán ma már a nap sem kel fel
csak pislog
álmos szemmel
ólmos felhők lógnak az égen
súlyosan
piszkosfehéren
a madárdal hallgat
csend van
mint régen
a végtelen idő kezdetén
mikor a téróceánba hulltam
és rám borult a fénytelen éj
feketén
a hullámok mostak partra
tisztán és érintetlenül
s akkor a csillagok megszólaltak
és meghallottam a dalt
mi lüktet azóta is
végeérhetetlenül
csak teszem a lábam
egymás után
egyiket
másikat
hol bátran
hol tétován
megfürdök reggeli gyöngyharmatban
törölközök nyári fuvallatba
jóllakok déli nap fényével
tücskök, madarak énekével
alkonyatkor elheverek
holdba nézek
elmerengek
s leszek újra
aki voltam
selyemfényű csillaggyerek
apró vándor
az úton
újra álmodtam a csendről
fényes volt
puha
meleg és illatos
betakart bársonya
valami zene csendült bennem
kéken és áradón
a csendből a dallam
épp engem álmodott
újraálmodtam a csendet
magamnak
szívembe loptam
zöld árnyait
mint suhanó angyalok
ragyogó szárnyait
rám borították volna
a fénybe olvadtam
újra
rólam álmodik a csend
s én róla
Dzsuang Dszi álma
így válik valóra
életre ítélve
vergődünk
testünk ketrecében
de valahol a végtelen éjben
lélekmosók várnak ránk
mozdulatlan arcuk
sugárzó fényes
ahogy ott állok előttük
időtlen csend után
szívük csillagfolyójában
életre mosnak
álmomból
a csendes parton
lassan sétálva
nézem a hullámokat
néha a kavicsok között
apró történeteket sodor
ki a víz
csak fel kell szedegetni
a kagylókkal együtt
türelmesen megvárni
míg megszáradnak
és kinyílnak a fényben
mélyükben igazgyöngyök csillognak